Amint másutt olvasható, I. Ulászlót a Szent István fejereklyetartóját addig díszítő koronával koronázzák meg, amelyet a székesfehérvári bazilikában lévő sírból vesznek ki.

Az 1440. július 17-én kelt oklevélben az országgyűlés szól a királyválasztási jogról és a királyi hatalom átruházásának jogáról, s a Szentkorona eszméjéről is, a Szentkoronát mindaddig megfosztva “hatályosságától, bármely jelentőségétől, misztériumától és erejétől”, amíg meg nem kerül, egyúttal átruházva e tulajdonságokat az említett ereklyére. Tették ezt azért, mert az 1439-ben elhunyt Albert csecsemő fia az adott helyzetben nem volt megfelelő, Ulászló volt “az alkalmas király”.

Kövessük tovább Bartoniek sorait:

“A Szentkorona újból vándorútra indul tehát – híven kifejezve, szimbolizálva azt a szerencsétlen szakadást, mely a magyar királyi hatalom birtokában ekkor bekövetkezett, s csak Mátyás uralomrajutásával, illetőleg 1464-ben történt megkoronázásával ért véget. Nem egészen bizonyos, hogy a Szentkoronát Erzsébet királyné hová rejtette és továbbította, csak az bizonyos, hogy meglehetősen viszontagságos utazás után az özvegy anyakirályné végre is Habsburgi Frigyes római-német királynak, rokonának kezébe adja, mint zálogot 2500 magyar forintnyi kölcsönösszegért! Ez a legnagyobb megaláztatás, melyet Szentkoronánk kilencszáz éves története alatt elszenvedett: zálogtárgyként a Bécs melletti Hainburg várába vándorol, s osztrák földön és kézen marad 24 éven keresztül. Frigyes persze – látszólag V. László gyámjaként, ennek érdekében – nem akarja kiadni a Szentkoronát, nemcsak I. Ulászlónak, hanem magának gyámoltjának, V. Lászlónak sem, mikor az 1453 januárjában tényleg átveszi az uralmat Magyarországon.

Ezzel aztán Frigyes nyíltan színt vallott, hogy magának akarja Magyarországot megszerezni. Azonban 1464-ben – részben II. Pius pápa, a híres Aeneas Sylvius Piccolomini nyomására is, aki pápasága előtt III. Frigyes szolgálatában állott – mégis csak kénytelen Szentkoronánkat Mátyás királynak kiadni. Nem részletezhetjük itten azt a huzavonát, akadékoskodást, mellyel Frigyes Szentkoronánk visszaadását késlelteti, sőt kijátszani szerette volna. Mátyásnak magas váltságösszeget kellett fizetnie Frigyes császár kezéhez, 80,000 frt-ot, tehát harminckétszeresét annak a 2500 frt-nak, melyet Frigyestől a Szentkoronáért anyagi nehézségbe jutott rokona: Erzsébet kapott.

Az a méltatlan sors, melyet a Szentkoronának az utóbbi huszonnégy év alatt el kellett szenvednie, arra késztette Mátyást és az országlakosokat, hogy törvényben gondoskodjanak ezentúl a Szentkorona kellő őrzéséről. Mindjárt a koronázás utáni 1464. országgyűlés törvényben előírja, hogy a király gondoskodjék arról, hogy a Szentkorona méltó helyen, alkalmas személyek által őriztessék, nehogy, amitől Isten óvjon, ismét elidegeníttessék az országtól, ahogy ez nemrégiben annak méltatlan és gondatlan őrzése miatt történt, amiből az országra jóvátehetetlen károk és kimondhatatlan veszteségek származtak, s amiért a Szentkoronát az ország közössége pénzéből vissza kellett váltani. (1464: II. t.-c.) A törvény csak ennyit mond, a végrehajtást, úgy látszik, a királyra bízták, ekkor még nem voltak szokásban a nagyon szabatos és részletes előírások törvényeinkben. Ezek inkább irányelveket szabnak meg, melyeket a gyakorlat, a kormányzás a lehetőség szerint alkalmaz a felmerülő esetekben és rendesen márcsak megtörtént bajokat, jogsérelmeket akar reparálni.

Ezután végig a mohácsi vészig nem történt a Szentkoronánkkal említésre méltó esemény: Mátyás király halála után Corvin János, kit Mátyás utódjává dezignált, s ki ezért a Szentkoronát és a többi jelvényt is magánál tartotta, készséggel átadta azokat szerencsésebb riválisának, I. Ulászló cseh királynak, e néven második magyar királynak, sőt ennek koronázásakor a menetben ő maga, Mátyás trónjelöltje vitte a koronát. Két évvel Ulászló koronázása után, 1492-ben, az ő első törvénykönyve már pontosan megszabja, hogy hol, s kiknek kell a szentkoronát őrizniük. (Beköszönt a nagy törvényhozási időszak, Werbőczy korszaka, s Ulászló tizenöt éves uralkodásából hét törvénykönyv maradt fenn.) Tehát az 1492: 3. artikulus elrendeli – itt már az országgyűlés beszél, első személyben, nem a király, mint még Mátyás törvényeiben is –, hogy a korona ezentúl – mint eddig is – Visegrád erős várában őriztessék, két koronaőr által, kiket az országgyűlés választ tagjai közül. A Szentkoronának és a koronázási jelvényeknek tényleges őre persze a visegrádi vár kapitánya volt, kinek az időnként választott koronaőrök a Szentkoronát írásos elismervény ellenében adták át. 1498-ban a 25. artikulus elrendeli, hogy a koronaőrök ne papok, hanem világi bárók legyenek, 1500-ban pedig a 23. artikulus megszabja, hogy koronaőrt csak kettőt válasszanak éspedig a világi urak közül, a király, a bárók, prelátusok és a többi országlakosok együttesen.

A mohácsi vész előtt a többi koronázási jelvény mindig követte a Szentkorona sorsát, kivéve azt a 24 évet, mikor Szentkoronánk Ausztriában, III. Frigyes császár kezén volt, hova a többi jelvényt nem vitték el. Hogy az akkori koronázási jelvények közül ma csak a jogar, az országalma és a királyi palást vannak meg, azt már fentebb említettük.

Nem hagyhatjuk el a középkort a nélkül, hogy ki ne térjünk arra a rendkívüli fontosságra, melyre Szentkoronánk a középkori magyar állami és politikai életben is szert tett. Ez már kiviláglik ugyan az eddig mondottakból is, hiszen már eddig is láttuk, hogy a Szentkorona eszméje még ennél is nagyobb jelentőségű.”

Folytassuk ugyancsak Bartoniektől:

A magyar Szentkoronát és a koronázási jelvényeket az újkor sem kímélte meg kisebb-nagyobb viszontagságoktól. Zápolyai János király, ki Perényi Péterrel, a mohácsi katasztrófa életben maradt alvezérével egyetemben ekkor a Szentkorona őre volt, könnyen hozzáférhetett a hagyományos Visegrádon őrzött koronához. Annál is inkább, mert ekkor még Perényivel egy párton volt, ki csak az ő megkoronázása után állott át Ferdinándhoz, magával víve a Szentkoronát is. Ferdinándnak székesfejérvári koronázása után aztán a Szentkoronát valószínűleg visszavitték Visegrádra, hol az még – úgy látszik – 1529-ben is őriztetett. Ebben a szomorú évben újra szégyenletes esemény történt Szentkoronánkkal: a Zápolyai-párti Bánffi János foglyul ejtette a török elől a Szentkoronával menekülő Perényi Péter koronaőrt, s azt a Szentkoronával egyetemben az akkor Magyarországra tört Szulejmán szultánnak kiszolgáltatta.