A szélsőbaloldali Heinrich Böll Alapítvány ösztöndíjasa Mohamed Amjahid rendszerszíntű rasszizmusról ír Németországban.

2021-ban, a müncheni Piper Verlag könyvkiadó gondozásában látott napvilágot a „Der weiße Fleck” című kötet, amely a németországi bevándorlókérdés és a rasszizmus, illetve antirasszista gondolkodásmód kérdéskörében íródott.

A kötet szerzője Mohamed Amjahid, harminchárom esztendős német újságíró, aki maga is bevándorló hátterű – marokkói gyökerű – családból származik. 1988-ban, a nyugatnémet Frankfurtban született. Szüleivel és két testvérével 1995-ben Marokkóba költözött, itt végezte el alap- és középfokú iskoláit. 2007-ben, tizenkilenc évesen visszatért Németországba, ahol 2014-ben diplomázott politikatudományból a Berlini Szabadegyetemen. Amjahid a Nyílt Társadalom Alapítványokhoz köthető Thomas Mann House egyetemi ösztöndíjában részesült.

A friss kötet annyiban nem hoz újat, hogy jól beleillik a rasszizmusról szóló kortárs (hivatalos) németországi diskurzusba, alcíme alapján pedig egyfajta útmutatást kíván adni az antirassszista gondolkodáshoz. Maga a címben szereplő Fleck szó pacát, azaz piszkos foltot, másszínű, eltérő pontot, pettyet, helyet is jelenthet, kicsit az angol spot szóhoz hasonlóan – a különbözőségből adódó – hibára utaló jelentéstartalommal. Ehhez jön a könyv címében a fehér, mint melléknévi jelző.

A szerző felveti a magukat társadalmilag ébernek és felvilágosultnak vélők felelősségét is, akik úgy csinálnak, hogy „ne lássanak bőrszínt”, mivel ezzel összefüggésben állítólag minden érték semleges; ugyanakkor nem akarják észrevenni, hogy ők is egy olyan társadalomban mozognak, amely rendszerűen hátrányos helyzetbe hozza a kisebbségeket. A rasszizmus valóban létezik – véli Amhahid –, és annak felismerése és beismerése, hogy egy sok szempontból igazságtalan rendszer kiváltságos oldalán állnak, lehetne az első fontos lépés a helyes úton.

Amjahid megpróbál mechanizmusokat leírni arra, hogy szerinte miként működik az, amikor a fehér emberek is szembesülnek a rasszizmus problémájával. A fehér-német többségi társadalom tagjai közül sokan megpróbálják benevezni egy áldozati versenybe, és önmagukat úgy ábrázolni, mint akiket valóban megkülönböztetnek, hogy egy kis szolidaritást csikarjanak ki a maguk számáraa. És hogy kissé jobbá tegyék helyzetüket, ami valójában kiváltságokban gazdag – ecseteli a könyv írója.

Amjahid szerinte alakulhatott volna fordítva is a történelem, vagyis a fehérek is eshettek volna áldozatul a gyarmatosításnak és rabszolgatartásnak. De nem így történt: az elmúlt évszázadok gyakorlata pedig odáig vezetett, hogy mert a fehér emberek hozzászoktak, „hogy az ő fehérségükről eleve nem is beszélnek”. Ennek megfelelően a német többségi társadalom tagjai is arra számítottak, hogy az ő helyzetük és strukturális kiváltságaik nem válhatnak vita tárgyává. Ha viszont ez megtörténik – ahogy manapság is egyre inkább –, az eredmény egy olyan védekező álláspont lesz, amellyel ezek az emberek elutasítják a saját privilégiumukkal kapcsolatos kritikákat. A szerző véleménye kapcsán azt megjegyezhetjük, hogy a mai német köznyilvánosság állapotának fényében az ilyen sommás megállapítások legalábbis túlzónak minősíthetők.

Amjahid alapállását a kérdésben jól szemlélteti egy-egy nyilatkozata is. Tavaly például arról beszélt a német sajtónak, hogy szerinte szoros kapcsolat áll fenn a kereszténydemokraták és a szélsőjobb között. Úgy vélte, hogy nem csupán hasonlóságok adódnak, hanem rendszeres az eszmecsere is a CDU és az AfD politikusai között. Egy ilyen vélemény a sokak szerint inkább balra tolódó CDU kapcsán különösnek, sőt meglepőnek is tűnhet.

A szerző a gyűlöleten alapuló terrorcselekmények problémáját elsősorban a német jobboldali szélsőségekhez köti, a 2020 februárjában Hanauban történt terrortámadás példája azt mutatja szerinte, hogy mindez miként kötődik össze az (idegenellenes) rasszizmussal. Szerinte probléma, hogy a német többségi társadalomban káros gondolkodási minták szilárdultak meg a polgárok fejében. Az Amjahid által sugallt kép alapján, mintha Németország 70 év alatt semmit nem jutott volna előre, és a többségi németek mintha ma sem tudnának mit kezdeni a „másokkal”, a nem fehérekkel, akárcsak az 1950-es évek NSZK-jában, amikor tömegével megjelentek az első nagybajuszú, különös kinézetű török emberek az országban.

Friedrich Merz CDU-politikus, aki idén januárban nem követhette Annegret Kramp-Karrenbauert az uniópárt elnöki székében, még 2000-ben, Bundestag-frakcióelnökként fejtette ki véleményét a Leitkultur-koncepcióról a migráció kérdése kapcsán. Álláspontja lényege az volt, hogy a Németországba érkezett – már akkor többmilliós, zömében évtizedek óta ott élő török – bevándorlónak alkalmazkodnia kell, így például a német nyelv és az Alaptörvényvben lefektetett normák „elsajátítása” is alapvetően szükséges, sőt elengedhetetlen a békés és tartós egymás mellett éléshez. Másképpen megfogalmazva, és könyvben felvetettekre reagálva: a ma még kisebbséget alkotó bevándorlók nem számolhatnak azzal, hogy az ő kulturális helyzetük és alapbeállítottságuk, továbbá érezhetően meglévő strukturális kiváltságaik nem válhatnak vita tárgyává.

A fehér ember elmúlt évszázadokban elkövetett gyarmatosító, illetve háborús bűneire való apellálás ugyanakkor semmilyen módon nem áll meg, miután a mai generációk nem vonhatók felelősségre sem Afrika 19. századi gyarmatosításáért, sem a harmincas-negyvenes évek fasiszta és nemzetiszocialista cselekményeiért, sőt utóbbi rendszerek eszmeisége sajnos inkább mintha a milliószám Európába importált – muszlim vallású vagy identitású – bevándorlók tömegeiben látszana tovább élni.

Az antirasszista gondolkodás közös megtanulása egy legalább kétszereplős játék, vagyis mindkét fél kell hozzá: a bevándorlók (lefordítva: nem fehérek) és a többségiek (egyszerűsítve: fehérek) kölcsönös nyitottságával, a tanulásra, értékek elsajátítására irányuló szándék világos jelzésével. Ez segíthet abban, hogy Németország ne „salátás tállá” váljon, hanem a kereszténység és humanizmus értékein alapuló európai kultúraként, hagyományos identitását is büszkén megtartva és vállalva, erősítse magát különböző közösségei által. Hogy ne időzített bomba (avagy Zeitbombe) legyen majd, amely bármikor robbanhat… Sajnos azok közül, akik Amjahid könyvét elolvassák, sokan nem kerülhetnek közelebb annak megértéséhez, hogy miért és hogyan szükséges változtatni a közösség sokféle módon tapasztalható igazságtalanságain – és a kötet nem meri feltenni azokat a bonyolult kérdéseket, amelyek őszinte megválaszolásával talán közelebb juthatnánk ehhez.

Szerző: Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Forrás: alaptorvenyblog.hu

Címlapkép: Mohamed Amjahid: „Der weiße Fleck” /Fehér (kosz)folt/ című könyvének borítója