Mindannyian emlékezhetünk arra, hogy amikor Dr. Karikó Katalin neve először került a magyar sajtóba, a balliberális média előbb azzal kezdte ki, hogy nem is olyan jó kutató, hiszen létszámcsökkentés miatt leépítették a szegedi Biológiai Kutatóközpontból (1985). Majd azzal támadták, hogy – úgymond – külföldre elmenekült itthonról. Végül már csak az volt a baj vele, hogy magyar.

Szerencsére a károgók rövid idő után elhallgattak és a számos díj, kitüntetés, valamint a Pfizer oltás sikere óta most mindenki azt várja, hogy a kutató megkapja-e a Nobel-díjat, amellyel szülőföldjének is nagy szolgálatot tenne.

Mindenesetre tegnap a New York Times egészségügyi rovatában egy igen hosszú írás jelent meg Karikó Katalinról, mégpedig ezzel a címmel: „Kariko Kati segített megvédeni a világot a koronavírustól.”. Ebből idézünk néhány részletet.

„Hosszú évekig törékeny volt a karrierje a Pennsylvaniai Egyetemen. Laboratóriumról laboratóriumra vándorolt, egy-egy magas rangú tudósra támaszkodva. Soha nem keresett évente 60 000 dollárnál többet. Kariko az „íróasztalának” élt, és nem törődött a hírnévvel. A munkaasztal ott van, a tudomány pedig jó – mondta. Kit érdekel a hírnév? (…)

1985-ben, amikor Dr. Kariko, férje és 2 éves kislánya, Susan Philadelphiába költöztek a magyar kormány csak 100 dollárt engedett kivinni az országból. Ezért a férjével 900 fontot (ma nagyjából 1246 dollárt) varrtak Susan mackójába. (Később Susan kétszeres olimpiai aranyérmes lett az evezésben.) (…)

Dr. Kariko elképzelései az mRNS-ről határozottan unortodoxak voltak.” (…) A legalapvetőbb feladatok is nehezek voltak, közel lehetetlenek. Hogyan készíthet RNS-molekulákat egy laboratóriumban? Hogyan juthat az mRNS a test sejtjeibe?

1989-ben elhelyezkedett Dr. Elliot Barnathannál, aki akkor a Pennsylvaniai Egyetem kardiológusa volt. “A legtöbb ember röhögött rajtunk” – mondta Dr. Barnathan. Azután egy sorsdöntő napon a két tudós egy pontmátrix nyomtató fölött hajolt egy keskeny szobában. A radioaktív molekula nyomon követéséhez,  gamma számlálót csatlakoztattak egy nyomtatóhoz. Az pedig adatokat kezdett szórni. Detektoruk olyan fehérjéket talált, amelyeket sejtek állítottak elő, ami arra utalt, hogy az mRNS felhasználható bármely sejt irányítására, hogy bármilyen fehérjét előállítson, tetszés szerint.

“Istennek éreztem magam” – emlékezett vissza Dr. Kariko.(…) De a kutatásra szánt pénz elfogyott és Dr.Barnathan egy másik laboratóriumba került. Ekkor talált rá Dr.Langerre. Ő és Kariko kipróbálták mRNS-jüket a stroke tanulmányozására. Buffalo-ban a havon át kószáltak, hogy egy laboratóriumban kipróbálhassák a stroke-ra hajlamos kísérleti nyulakat. Elbuktak.

Dr. Langer elhagyta az egyetemet, és a tanszék elnöke is távozott. Dr. Kariko megint laboratórium nélkül maradt, és kutatásra nem volt pénz. A következő állomás dr.Weisman volt, aki elmondta neki, hogy vakcinát szeretne készíteni az AIDS ellen. Meg tudom csinálni – válaszolta Kariko. Azonban az elméleti bravúr ellenére az mRNS-re vonatkozó kutatása elakadt. Az mRNS nem működött élő egereken. Senki sem tudta, miért – mondta utólag Dr. Weissman. Csak azt tudtuk, hogy az egerek megbetegedtek. A bundájuk összeborzolódott, görnyedten mozogtak, abbahagyták az étkezést és a futást. (…)

Kiderült, hogy az immunrendszer felismeri a behatoló mikrobákat azáltal, hogy kimutatja mRNS-üket és gyulladással reagál. De jött egy újabb rejtvény. Minden ember testének minden sejtje készít mRNS-t és az immunrendszer „behunyja a szemét.” Vajon miért különbözik ez az általam készített mRNS-től – csodálkozott Kariko.

Egy kísérletben végzett kontrollvizsgálat végül választ adott a kérdésre. Dr. Kariko és Dr. Weissman észrevették, hogy a kontrollmolekulák, az RNS egy másik formáját hozzák létre az emberi testben – az úgynevezett transzfer RNS vagy tRNS –t. A tRNS-ben pszeudouridinnek nevezett molekula lehetővé tette, hogy elkerülje az immunválaszt. Azután kiderült, hogy a természetben előforduló humán mRNS is tartalmazza azt a molekulát. (…) Ez azt jelentette, hogy az mRNS felhasználható a sejtek funkcióinak megváltoztatására anélkül, hogy immunrendszeri támadást indítana. Mindketten tudták, hogy megvan a megoldás.

Ám a vezető tudományos folyóiratok elutasították munkájukat. Amikor a kutatásuk végül megjelent az Immunity folyóiratban, akkor is kevés figyelmet kapott. „Gyógyszeripari vállalatokkal és kockázatitőke-befektetőkkel
beszélgettünk. Senkit nem érdekelt – mondta Dr. Weissman. Sokat üvöltöttünk, de senki sem hallgatott ránk.”

Végül két biotechnológiai vállalat mégis látott benne fantáziát: az Egyesült Államokbeli Moderna és a németországi BioNTech. A Pfizer együttműködött a BioNTech céggel, így ők ketten segítettek finanszírozni Dr. Weissman laboratóriumát és a Szolnokon született Karikó Katalint.

A többit már tudjuk.