A magyar Szent Korona története nem egyszerűen egy koronázási jelvényról szól, hiszen annál sokkal több, a magyar nemzet megmaradásának, a magyarság és a Szent Szűz misztikus kapcsolatának története is. Sorozatunk a Szent Korona történetét kíséri végig, nem feledkezve meg annak szimbolikus szerepéről sem.
Ki vagy te, fényes csillag az ó világ
Sötét ködében? Századok éjjele
Nyugszik terajtad: mégis égő
Arculatod közibénk sugárzik.
(Berzsenyi Dániel: Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás című költeményének első strófája, 1800.)
A Szent Korona az ősidőktől fogva (már az ókori Keleten, így Egyiptomban, majd a római császárkorban) az isteni eredetű uralkodói méltóság és hatalom jelvényeként és szimbólumaként ismert, fejrevaló kultikus ékszerekkel rokonságot, az ázsiai sámánkoronákkal és bizonyos hun koronaábrázolásokkal szerkezeti hasonlóságot mutató, aranyból készült alsó abroncsból és felső keresztpántból, a csúcson lévő arany keresztből, tizenkilenc zománcképből, ékkövekből, igazgyöngyökből, indadíszt mintázó hajtogatott aranyhuzalokból, kilenc csüngőből, gyöngydrótokból álló, elemeiben egymáshoz szervesen kapcsolódó, többrétegű jelentést hordozó, rendszert megtestesítő szerkezet.
Magyarország királyainak, a régi közmeggyőződés szerint először Szent István királynak isteni erőt közvetítő, ezáltal a hatalom célját és rendeltetését meghatározó (történelmileg pontosan meg nem határozható időtől) koronázásra szolgáló, a tényleges királyi méltóságot, hatalmat és az ehhez szükséges szakrális erőt a koronának a megkoronázandó személy meghatározott szakrális rend szerint fejére helyezését magában foglaló koronázási szertartás során átadó, ezért beavató, egy uralkodó életében jellegzetesen egyszer, a koronázáskor – s csak kivételesen többször – használatos u. n. zárt abroncskorona, mely lényegileg jelenleg ismert formájában (eltekintve mechanikus sérülésektől eredő bizonyos alakváltozásoktól és egyes hátsó zománcképeinek feltételezhető kicserélésétől) testesítette meg az ország főhatalmának teljességét, jelentette minden jog forrását, az országot magát.
A „Magyarország Szent Koronája” (Sacra Corona Regni Hungariae) megnevezés jelentése az, hogy az országnak – nem a koronának alávetett királynak – van koronája, legpontosabb jelentése pedig az, ahogyan a valóságban, a közjogi gyakorlatban érteni kellett: A Szent Koronának, – mint a főhatalom alanyának, különleges államszemélyiségnek – volt országa a Szentkorona-tan lényege szerint.
A Szent Koronának misztériuma van. A korona tisztelete nem csupán és kizárólag ésszerű megfontolásokat tükröz, amint semmilyen hagyomány és nagy tiszteletnek örvendő érték, szokás vagy magatartási szabály nem épülhet kizárólag észbeli, belátáson alapuló építőkövekre. A tisztelet egyfelől vallási, másfelől világi, a magas műveltségbe beépülő, vagyis a népmesék, népi vallásosság körébe tartozó elemekből tevődik össze.
A közösség kollektív tudattalanja, elfelejtett emlékei és élményei, vágyai és érzései ugyanúgy benne vannak, mint a mindennapi politikai és érdek-küzdelmek által meghatározott cselekvési, viselkedési módok, emberi-politikai játszmák. A görögben a misztérium egyaránt jelent titokzatos szertartást, bizonyos ihletszerű lelkiállapotot és egy megtisztult kedélyt, a “belső valónak betelését”.
A Szent Korona valóban titokzatos eredetű, jelképes szertartáson főszerepet játszó tárgy, az országos közügyekben eligazodást meghatározó, rendező közjogi tan és eszme, az országtagok számára a közügyek rendbenvalóságának érzése és tudata, maga a legitimitás.
A Szent Korona misztériumának, azaz nem mítoszának, hanem mítoszai rendszerének, titkainak legalább két, alapjában jogon kívüli, azon túli (metajurisztikus) területe van. Az egyik maga a Szent Korona, mint tárgy, a másik a Regnum Marianum. Mindkét összefüggés mítoszokat is jelent. Ezek nélkül nem érthetjük meg, nem élhetjük át a Szentkorona-tant, amelynek megértéséhez átélésre, érzelmi érintettségre, rokonlelkűségre van szükség. Aki nem akarja, vagy nem tudja rokonlelkűen megközelíteni a Tant, az nem fogja megérteni. Valahol itt is kereshető a viták és nézeteltérések nyitja.
(Folytatjuk)
