Egy friss romániai közvélemény-kutatásból több más érdekes dolog mellett az is kiderült, hogy a román társadalom csaknem ötven százaléka úgy gondolja, hogy a magyarok Erdély visszaszerzésére törekednek.

A kutatásról szóló cikk olvasása közben arra jutottam, hogy keleti szomszédaink nagyon jól ismernek minket, pontosan érzik azt, hogy a magyarok soha nem mondanak le jogos tulajdonukról. A románok félelmei azonban csak részben megalapozottak, a magyarok ugyanis semmiféle erőszakos határmódosítást nem terveznek. Az egészségesen gondolkodó magyar többség teljesen máshonnan közelíti meg a határmódosítás kérdését. Elöljáróban azonban tisztázni kell, hogy amennyiben bárki őszintén hisz a határok megváltoztathatatlanságában, illetve abban, hogy akár évszázadok múlva is az Európai Unió keretei közt élnek majd kontinensünk népei egymás mellett, akkor azok számára azt ajánlom, hogy meggyőződésüket a nagy európai monarchiák történetének tükrében értékeljék újra.

Elég csak a dédszüleink fejével elgondolni, hogy mit szóltak volna hozzá, ha valaki azt mondja nekik a kilencszázas évek elején, hogy 1920 végére az oroszok megölik a cáratyuskát, a németek elzavarják a császárt, az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlik és a romokon évtizedek múlva létrejön Szlovákia, a románok megkapják Erdélyt, hazánkból pedig egy kis szegletet az Ukránok tartanak meg maguknak, miután önállóságot kapnak.

Nos, az én dédnagyapám sokat látott ember volt, de biztos vagyok benne, hogy nem tudta volna, hogy kik azok az ukránok. Ennek az a magyarázata, hogy az első világháború előtt nem létezett ilyen nevű nemzet. A Kárpát-medencében pedig pláne semmi keresnivalójuk nem volt akkoriban. A románokról és a szlovákokról biztosan volt némi fogalma, azonban azt, hogy ezek a népecskék egy nap saját, független országot igazgatnak a régi nemzetek mellett, azt biztos nem hitte volna el. A történelem hullámzásának szeszélyéből azonban mégis megtörtént minden, sőt, még cifrább dolgok is. Az öreg biztos nem hitte volna el azt sem, hogy a királyokat mindenünnen elzavarják és Ausztriától keletre minden országban a társadalom legalja kerül hatalomra a kommunizmusnak köszönhetően.

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem gondolhatja senki, hogy a Nagy-Magyarország romjain vagy abból részt szerző államok tartós képződmények maradnak a világtörténelemben!

Talán a szerb nemzet az egyetlen kivétel, amely képes lesz a jövőben megmaradni, Európa viharos váltakozásai közepette is. A többiek jövőjére nem tennék nagyobb összeget. Ahogy visszatekintünk az elmúlt néhány évszázadra, azt látjuk, hogy a Kárpát-medence környékén a magyar nemzet az egyik legbiztosabb pont, minden más megváltozott.

Volt szerencsém viszonylagos közelségből figyelni az ukrán nemzet virágba borulását. Mikor huszonöt évvel ezelőtt elkezdtem rendszeres időközönként Kárpátaljára járni, akkor az ország többsége nem volt biztos benne, hogy Ukrajna valóban létezik, illetve nem tudták volna teljes bizonyossággal megmondani azt sem, hogy mi különbözteti meg őket az oroszoktól. Néhány év alatt aztán az Ukrajnát lakó népekből egy nemzet lett. Mármint a kárpátaljai magyarokat és az országban lakó románokat leszámítva valóban létrejött az ukrán nemzet.

Néhány évnyi tündöklés után aztán újra őszbe borult a világ Ukrajna számára. Napjainkban a szemünk láttára hullik ismét darabjaira ez az alkalmi népközösség. A lakosság többsége újra bizonytalan abban, hogy ők valóban ukránok, abban azonban egyre többen kételkednek, hogy az ország valóban létezik.

A románok sokkal szerencsésebben jártak a létezésükkel, ők biztosan tudhatják, hogy megvetették a lábukat a valódi nemzetek sorában. Erről meggyőződhetünk mi magunk is, amikor Európa nagyvárosaiban találomra leszólítunk koldusokat az utcán, és a nemzetiségük felől érdeklődünk. Egy saját kísérletem eredménye szerint a római koldusok közül tízből tízen büszkén vallják magukat román nemzetiségűnek.

Ez a tudatosság azonban nem okoz minden román számára örömet, pontosabban az keseríti el a dák hazafiakat, hogy a kivándorlás miatt sírba szállt a huszonhárom milliós nemzet ábrándja. Romániából cirka ötmillió ember távozott végleg az elmúlt két évtizedben, a Kárpátok két oldalán jelenleg tizennyolcmillió ember él, amelyből óvatos becslések szerint legalább kétmillióan cigányok, illetve majdnem másfél millióan vannak a magyar nemzetiségűek. A cigányság létszámára vonatkozóan meg kell említeni, hogy óvatos becslésről van szó, hozzáértők nem zárják ki azt sem, hogy a becsült szám duplája is lehet a Romániában élő cigányok lélekszáma. A hatalmas méretű országban mindössze tizenhárom-tizennégymillió román él.

Nem kell tehát a románoknak aggódniuk, sosem fogjuk őket megtámadni azért, hogy Bodzafordulóig toljuk vissza a magyar határt, ellenben azonnal készséggel segítünk majd rendet tartani az erdélyi területeken, amikor a többség csatlakozik az Európában dolgozó társaikhoz és Románia kongani fog az ürességtől. Ez a pillanat már nincs olyan nagyon messze.

Természetesen egyetlen szomszéd népnek sem kívánok rosszat, mindössze azt szeretném rögzíteni, hogy

nekünk nem kell harcolni azokkal szemben, akik jó eséllyel egyszerűen elmúlnak a történelemből.

Hogy mi a magyarok teendője a revíziós várakozásban? Legelsősorban is családot alapítani, gondoskodnunk kell arról, hogy a következő néhány évszázadban is a magyarok maradjanak többségben a Kárpát-medencében. Egyszerűen fogalmazva: azé a jövő, aki teleszüli!

Forrás: kontra.hu