Bán János, ismertebb nevén Bán Mór író, publicista, médiavezető idén március 15-én kapta meg Áder János köztársasági elnöktől az egyik legrangosabb művészeti díjat Magyarország babérkoszorúját. Alig két éve pedig elsőként vehette át a Herczeg Ferenc-irodalmi díjat. A portálunknak adott interjúban személyes életútjáról, történelemről, hitvallásáról beszélgettünk.

Ortega O’Gasset spanyol filozófus szerint valamire fel kell tenni az életünket, mert amilyen mértékben nem töltjük be vállalásunkat, olyan mértékben válik üressé az életünk. Te mire tetted fel az életed, mi a te vállalásod?

Az ember igyekszik tartani a lépést a kihívásokkal, küzd, ha kell, több fronton is. Ennél fogva nem mindig valami átfogó mesterterv alapján működünk, noha az esetemben nyilvánvalóan kirajzolódik egyfajta értékrend, ami megnyilvánul minden munkámban. A legfontosabb ezek közül a magyar történelmi regény újra népszerűvé tétele, olyan korszakok megidézése, amely korszakok példamutatása erősítheti identitásunkat. Annyian és olyan fortélyos kitartással gyengítették az elmúlt évtizedekben a nemzeti identitásunkat, hogy akad bepótolni való bőven ezen a téren.

A rendszerváltozást követően ugyanis a kultúra területén valahogy elmaradt a várt korszakváltás,

és csak kínos lassúsággal, ádáz közelharcra emlékeztető, kultúrharc árán lehet bizonyos változtatásokat végbevinni. Ezen változtatások közül a történelmi regény, s ezen belül a magyar történelmi témák előtérbe helyezését, nemzeti hőseink megismertetését, példamutatásuk fiatalabb nemzedékekhez való felmutatását mind sikeresebb folyamatnak tekintem.

Kecskemét szülötte vagy, onnan indult a pályád is. Sokáig főszerkesztőként dolgoztál Szolnokon, Egerben a megyei napoknál, majd a Kecskeméti Médiacentrum igazgatója lettél. 2020 óta pedig a közszolgálati M5 televíziót vezeted, sokak szerint közreműködésed óta jelentősen emelkedett a műsorok színvonala, arculatában és tartalmilag is megújult a csatorna. Milyen értékek, elvek mentén szervezted, szervezed az általad vezetett médiumokat?

Forrás: MTVA Archívum

A média világának sok izgalmas területébe kóstolhattam bele. A klasszikus print-újságírás területéről érkeztem, de az online és a televíziós újságírást is alaposan megismertem az elmúlt három évtizedben. Az M5 esetében még nagyon az elején járunk a folyamatnak. Szeretném, hogy koherens, nyitott szerkesztési elvek mentén minél érdekesebb módon tudnánk a magyar kultúráról, történelmi örökségünkről beszélni. Ahogy már említettem, óriási munka áll előttünk, sok a bepótolni való feladat.

Világszerte óriási hangsúlyt fektetnek a nemzetek nemzeti önazonosságuk definiálására, és nemzeti históriájuk kiemelkedő eseményeinek újabb és újabb feldolgozására.

A magyar történelem tökéletesen alkalmas arra, hogy látványos, izgalmas televíziós és online tartalmak formájában tegyük még ismertebbé az elfeledett, vagy alulértékelt korszakokat.

Nyilván a legizgalmasabb kérdés veled kapcsolatban a Hunyadi-sorozat. Azon túl, hogy a legsikeresebb magyar regényfolyamról van szó több, mint százezer olvasó kedvencéről, valóságos mítosz alakult ki körülötte. Mindez azt is mutatja, hogy a magyar emberek ki vannak éhezve a történelmünk dicső időszakaira, hőseinek bemutatására.

Egyenes következménye ez a sok évtizedes, tudatos és szisztematikus kultúrpolitikai tevékenységnek, melynek egyik kiemelt célja a nemzeti identitás gyengítése, és ennek helyébe egyfajta internacionalista (ma nevezhetjük globalista) életérzés, szemléletmód meghonosítása volt.

Az erős nemzeti identitást már önmagában is veszedelmesnek tekintették, hiszen az a szemükben már csaknem nacionalizmusnak számított, ami pedig eszerint a beteges logika szerint szinte a nácizmussal volt rokonítható.

Pedig az egészséges, építő nemzeti lelkület csodákra képes. És közel áll hozzánk: nemzetünk évezredes küzdelmei egyben kötelességet is rónak ránk. A Hunyadi-sorozat sikere elsősorban annak köszönhető tehát, hogy a magyar emberek szívesen olvasnak felemelő, igaz történeteket nemzeti múltunkról – elemi erővel feltörő lelki szükséglet ez a sok bűntudatkeltés, deheroizálás, nyomasztás után. Minden nép történelmében találni ugyanis felemelő és gyönyörűségesen hősies történeteket, és gyalázatos korszakokat is. Ha mindig csak a negatívumokra koncentrálunk, az semmiképpen nem visz előre, csak egyfajta mesterségesen életben tartott bűntudatra késztet. Minden nemzetnek elemi szüksége van arra, hogy kiegyensúlyozottan viszonyulhasson a múltjához. Ehhez a Hunyadi-sorozat is igyekszik hozzájárulni, figyelmeztetve és emlékeztetve az olvasót, hogy bőségesen akad történelmünkben büszkeségre okot adó időszak.

Hunyadi nándorfehérvári diadalát, a keresztény Európa megmentését világszerte és minden nap déli 12 órakor hírül adják a harangok. Évek óta fáradozol azon, hogy méltó film szülessen, mely emléket állít a kiváló hazafinak, e magyar Herkulesnek. Volt egy jelentős költségvetésű mozi előkészületben még Andy Vajna filmbiztos idején, amin sokan, te magad is felháborodtál, és végül konszenzus alakult ki arról, hogy ennek a filmnek nem szabad megvalósulnia. Miért?

Mert az a forgatókönyv – Az utolsó bástya forgatókönyve – véleményem szerint sok mindent megjelenített abból, amiből igazából már sokunknak elege van. Hogy nem tudott a hősről hősként beszélni, hogy fiktív, esetlen „hősöket” keresett a valós és példaképként minden néző elé könnyen állítható hős helyébe. Hogy érthetetlen módon próbált modern, liberális eszméket belegyömöszölni egy félezer évvel ezelőtti történetbe. Mi más késztethette az írót arra, hogy héber tüzérekkel és lovári pattantyúsokkal népesítse be Nándorfehérvár várát? De ez csak egy apróság.

A történelmünk érzékeny, sérülékeny szövet, szerintem csak értő kézzel érdemes közelíteni hozzá.

Lehet persze úgy is, ahogy ők tették. Teszik mások is, elég sokan, elég régóta. Én másféle feldolgozásban hiszek.

Mikor készülhet el az általad szorgalmazott film, és milyen legyen?

Mi egy tv-sorozatban gondolkodunk, nemzetközi összefogással készülő szériában, és azt szeretnénk, hogy az, ha elkészül, a világ minden részén bemutatható legyen, hogy megismertethessük végre Hunyadi János történetét, hiszen nem meséltük még el ezt a történetet a világnak. Hiszem, hogy egyetemlegesen értelmezhető hősről van szó, mert egy nemzet szabadságáért a megszállók ellen küzdő hős mindig és mindenhol érthető üzenetet hordoz.

Ne felejtsük el, hogy Hunyadi a kelet-európai népek közös hőse volt, akit magáénak éreznek rajtunk kívül a románok, szerbek, lengyelek is.

Hosszú évek óta dolgozunk egy ilyen sorozat forgatókönyvén, és feltett szándékunk, hogy méltó feldolgozás készülhessen a még be sem fejezett, tizenkét kötetes regénysorozatomból, még akkor is, ha az adaptáció sok szempontból más lesz, mint a könyvek.

Úgy tűnik, az elmúlt 60-70 évben kialakult egy olyan művészeti arisztokrácia, mely ugyan toleránsnak hirdeti magát, de ugyanakkor szinte „terrorizálja” azokat az alkotókat, akik nem ebből az elefántcsont-toronyból szemlélik a világot. Szívesen sugallják azt, hogy minden olyan narratíva, amely a magyarság sikereiről, erkölcsi erejéről és szolidaritásáról szól, az vagy gyönge vagy nacionalista vagy tendenciózus, és még lehet fokozni. Mit lehet tenni ez ellen? Hogyan bukkanhatnak így fel olyan tehetségek, akik nem érzik kötelezőnek ezt a fajta kánont? Mi lehet az új zsinórmérték?

Elsőként el kell készíteni azokat a regényeket, filmeket, tv-sorozatokat, amelyek egészen más világlátással készülnek. Erre persze rögtön rávágják a „másik oldal” jelesei, hogy ezek kurzusfilmek lesznek, üres történelmi tablók, és persze jön a „magyarkodás” unásig ismételt vádja is. Azért ezekkel a vádakkal óvatosabban bánnék. Nem vagyok benne biztos, hogy akik nyílt – vagy alig titkolt – ellenszenvvel viszonyultak eddig a magyar nemzeti hősökhöz, most jogosan aggodalmaskodhatnak ebben a kérdésben. Jól ismerjük az ellenérzéseiket. Eddig is épp eleget akadályozták identitásunk erősítését, és kétségtelen, hogy ezután is mindent meg fognak tenni, hogy ellenérveket, kifogásokat emeljenek.  Kurzusfilmek… Ne feledjük már el, hogy Várkonyi Zoltán Egri csillagokja és Kőszívű ember fiai című filmje is az volt. Bondarcsuk Háború és békéje is tipikusan kurzusfilm. A  közönség mégis a szívébe zárta ezeket a filmeket. Meg aztán, a magyar filmművészetnek mégiscsak volt rá százhúsz éve, hogy méltó történelmi filmeket készítsen Szent Istvánról, Hunyadi Jánosról, Mátyás irályról. Nem rajzfilmet, nem vígjátékot, nem rockoperát, hanem komoly, látványos történelmi filmet. Ja, hogy nem készítettek? Bizonyára egészen véletlenül alakult így. Ebből mindenesetre elég volt. Ahogy abból is, hogy

történelmi traumáink közül például Trianon szinte egyáltalán nem jelenik meg magyar mozgóképen. Vajon miért?

A károgókat megnyugtatva: kritizálni való lesz bőven, ha netán elkészülnek ezek a régóta hiányolt alkotások, hiszen a nemzeti filmiparunknak szinte a nulláról kell felkészülnie egy ilyen óriási szakmai kihívásra.

„Soha ne azzal gondolj, mekkora az ellenség ereje, csak azt tudd, mekkora a te elszántságod és milyen tántoríthatatlan a te szíved.” – írod a Hajnalcsillag fénye című regényben: ez egyfajta ars poetica is.

Igen, ez is. Nekünk, magyaroknak történelmi alapélményünk a reménytelen, eleve kudarcra ítélt harcokba belefogni. De soha egyetlen harcunk sem volt hiábavaló. Én ebben is hiszek.

Fotó: Bán Mór hivatalos oldala

Címlapkép: keol.hu