Európa pedig nem védekezik a tömeges ármány ellen, hanem hagyja, hogy felemésszék biztonságát, élhető világát. Mivel kulturális identitásuk gyakorlatát látható módon már rákényszerítették Európa nyugati felére, szembesülniük kell saját korábbi országuk jogrendjének következményeivel is. Mindazokra tehát, akik a bűn útjára léptek ne az európai „ártatlanság vélelme” vonatkozzon, hanem a magukkal hozott „bűnösség vélelme”.

 

Nem volt hajlandó maszkot viselni, inkább vitába szállt a rendőrökkel. A szóváltás ütésváltásba torkollott. És nem azért verték meg Michel Zetclert a párizsi rendőrök, mert ő egy színesbőrű zenei producer, hanem azért, mert a hatóság felszólítás ellenére sem tartotta be a törvényt, vagyis nem volt hajlandó felvenni az orrot és szájat eltakaró védőeszközt.

Százezrek vonultak az utcákra Párizsban és más francia nagyvárosban a rendőri brutalitás ellen tüntetve és a sajtószabadságot követelve. A háttér pedig kísértetiesen hasonlított az amerikai George Floyd esetéhez. Igaz ugyan, hogy a maszknélküli francia még csak kórházi ellátásra sem szorult, de 4 rendőrt mindenféle vizsgálat és tényfeltárás nélkül azonnal letartóztattak és börtönbe zártak.

A tüntetőknek persze ez nem volt elfogadható elégtétel, hisz a „törvényes keretek közti” szent felháborodásukban autókat gyújtottak fel, törtek és zúztak a szabad véleménynyilvánítás jegyében. Különösen az váltott ki fékezhetetlen indulatokat az anarchiára vágyó polgárok körében, hogy megjelent egy rendelet, miszerint nem fényképezhető a rendőrök arca, és személyiségi jogaik védelmében nem tehető közzé a róluk készített felvétel.

Botrányt kiáltottak azonnal azok a politikusok, közszereplők és közéleti személyiségek, meg maguk az újságírók is, akik, ha csak egy téves bejegyzés is napvilágot lát velük kapcsolatban a közösségi médiában, máris a bíróságon siránkoznak megsértett személyiségi jogaik miatt.

Akkor tehát létezik az „ártatlanság vélelme” – vagy már ez is csak európai módon, válogatva értelmezhető? Kérdés továbbá, hogy ebben a formában fenntartható-e az alig kevesebb, mint 250 éves joggyakorlat? A felvetés persze nem csak Franciaországban vár megvitatásra, hiszen Ausztriában az osztrák nemzetbiztonsági hivatal bécsi kirendeltségének vezetőjét is azért távolították el hivatalából, mert egy csecsen származású, bécsi illetőségű személy négy ember életét kioltotta a terrorakciója során. A szlovák hatóságok korábban jelezték a hágai Interpol központnak, hogy K. Fejzula megpróbált fegyvereket vásárolni, de a csecsen férfi szoros megfigyelésén később azért lazítottak, mert egy nagyszabású műveletet terveztek, és az osztrákoknak át kellett csoportosítaniuk élőerőiket. Ezt K. Fejzula természetesen érzékelte, és máris gyilkolni indult.

Ez Franciaország és Ausztria, de gyújtogatások, gyilkosságok, fiatalkorú bűnbandák összecsapásai jellemzik a svédországi mindennapokat is, miközben a rendőrség alulképzetten és elégtelen létszámmal reménytelenül küzd. Folyamatosan növekszik a bevándorló hátterű bűnözés Németországban is.

Az „ártatlanság vélelme”, vagyis a bűnösség bizonyításának gyakorlata, bénítja Európa védekezési mechanizmusát, valamint a rendvédelmi erők hatékonyságát. Az 1789-es francia forradalom óta létező törvény – melyről hangsúlyozni kell, hogy civilizált világunkban nagyon is működőképes -, nem egyszerűen nehézséget okoz a rend fenntartásában, hanem életszerűtlen az ideérkező idegenek szemében. Ugyanis, az erősen központosított politikai gyakorlatú világban a gyanúsítottnak kell bizonyítaniuk ártatlanságukat. Ha nem képesek erre, bűnössé nyilváníthatják őket. Eme joggyakorlat nemcsak a szabadelvű jogvédőket háborítja fel, hanem megriasztja a jó szándékú, szabálykövető európai polgárokat is.

Európa pedig nem védekezik a tömeges ármány ellen, hanem hagyja, hogy felemésszék biztonságát, élhető világát. Mivel kulturális önazonosságunk gyakorlatát látható módon már rákényszerítették Európa nyugati felére, szembesülniük kell saját korábbi országuk jogrendjének következményeivel is. Mindazokra tehát, akik a bűn útjára léptek ne az európai „ártatlanság vélelme” vonatkozzon, hanem a magukkal hozott „bűnösség vélelme”. Amennyiben még erősebb védelmet akarunk, feltétlen idetartozik – véleményem szerint – a bűnpártolás besorolása a „bűnösség vélelmének” csoportjába.

Eme joghelyzetben a fegyvert vásárolni akaró osztrák csecsent nem megfigyelné a szolgálat, hanem azonnal letartóztatná, még akkor is, ha nem sütötte el a fegyverét. Miként az operatív úton bizonyított terrorgyanú elégséges lenne a lehetséges elkövetők európai társadalomból való kivonásához.

Mi a többség pedig, élvezhetnénk az „ártatlanság vélelmét” törvénytisztelő magatartásunk biztosítékaként. Mert, aki nem kívánja alávetni magát a törvényes rendnek, milyen alapon tart igény törvények által biztosított védelemre?!

Földi László